Jump to content

Gyermekkori tehetetlenség

2016. 03. 30. 17:56

Amikor felnőttek vagyunk, általában tovább használjuk ugyanazokat a megküzdési módokat, amelyeket gyermekként megtanultunk.

Ha a szüleink nem tanítanak meg bennünket rá, akkor nem alakítunk ki hatékony módszereket a fenyegetések kezelésére. Amikor felnőttek vagyunk, általában tovább használjuk ugyanazokat a megküzdési módokat, amelyeket gyermekként megtanultunk. Amiről kisgyermekkorunkban úgy gondoltuk, hogy fenyegetés, az ugyanazt a reakciót váltja ki belőlünk felnőttkorunkban is. Különböző emberek különböző helyzeteket éreznek fenyegetőnek, ezért azok különböző megküzdő viselkedéseket hívnak elő bennük.
Satir3A gyermekekben attól függően fejlődik ki tehetetlenség, ahogyan a szüleik bántak velük. A felnőttek gyakran abban a tévhitben ringatják magukat, hogy ha a gyermek nem tud beszélni, akkor nem is lát, hall vagy gondolkozik. Mint korábban már említettük, a gyermekek nagyon sok mindent megtanulnak a szüleikről addigra, mire megtanulnak beszélni. Az életben betöltött testi helyzetükből is sokat megtanulnak. Ha egyenesen előre néznek a felnőttek közelében, akkor először csak az idősebbek térdét látják. Ahogy növekednek, szemmagasságuk eléri a szülők nemi szervét, hasát, majd a mellkasát. Ez idő alatt azonban a gyerekeknek fel kell nézniük, ha a szüleik arcát akarják látni. Ez megerősíti a fent-lent hierarchikus elrendezést, amit az uralkodó-önalávető modell tükröz.
A terápia során sokan azért adnak pontatlan jellemzést a szüleikről, mert nem építették bele a szüleikről szerzett későbbi képeket a gyermekkorukban kialakított korlátozott perspektíváikba.
 
Hogyan tanulunk meg ítélkezni?
A gyermekek sokszor úgy érzik, hogy uralkodnak rajtuk, nekik pedig semmi befolyásuk nincs az események menetére, amikor azt tapasztalják, hogy a felnőttek nem érzékelik az ő szükségleteiket, örömeiket és kíváncsiságukat. Nagyjából aközött választhatnak, hogy ellenállnak ezeknek a hatalmi fenyegetéseknek, vagy behódolnak nekik. Ismét arról van szó, hogy senki sem feltétlenül akar ártani nekünk. Mindazonáltal a gyerekek a szüleiktől tanulnak meg vádolni és ítélkezni. A felnőttek gyakran hadonásznak az ujjukkal a gyerekek orra előtt, miközben dorgálják őket, vagy el akarják magyarázni, hogy miért viselkedtek rosszul. Az ujjal mutogatás azt jelzi, milyen kétségbeesetten szeretnék a szülők elérni, hogy a gyermekek másképpen viselkedjenek.
A gyermekek általában nem hallgatnak ezekre a kioktatásokra, azt viszont megtanulják, hogy milyen érzés, amikor őket hibáztatják. Olyannyira megtanulják ezt, hogy már akkor is hibásnak érzik magukat, amikor éppen nem is kritizálják őket. Többek között olyan rossz megküzdési formákat használnak ezzel a vádló magatartással szemben, hogy elugranak az ujj elől, vagy nem vesznek tudomást róla.
Satir4A gyermekek akkor is úgy érzik, hogy nincs befolyásuk, ha megpaskolják a fejüket. Vannak emberek, akik felnőttként azért nem engedik, hogy megveregessék a fejüket, mert gyermekként nagyon rossz tapasztalataik voltak. A fejünk nagyon sérülékeny pontunk, némely szülő viszont túl keményen ütögeti, anélkül hogy átérezné, milyen lehet ez a gyermek számára. Neki ugyanis a paskolás sokkal inkább lesajnálást, mintsem szeretetet vagy jóváhagyást fejez ki.

(Forrás: Forrás: Virginia Satir: A Satir-modell, Fotó:pixabay.com)