Túlságosan gyakran előfordul, hogy az elménk lóvá tesz bennünket, és elhiteti velünk, hogy képesek vagyunk mások lenni, mint amik vagyunk – sőt másnak is kellene lennünk. Senki sem szereti „hibásnak” érezni magát. De vannak olyanok, akik különösen nehezen viselik a tökéletlenséget. A perfekcionizmus meghatározása a következő: kényszeres szükséglet arra, hogy az ember elérje és valóra váltsa céljait, nem véve tekintetbe, hogy nem tudja elérni az elképzelt eszményképet. A perfekcionisták hatalmas stresszt és szorongást élnek át amiatt, hogy minden megfelelőképpen történjen, és kétségbeesnek, ha a dolgok nem így alakulnak. Irreálisan magas elvárásaik miatt óhatatlanul csalódás éri őket. Ha az ember feketén-fehéren látja a dolgokat – vagy tökéletes, vagy értéktelen vagyok –, akkor folyamatosan elégedetlen magával.
Vajon van-e a perfekcionizmusnak jó oldala? A tökéletességre törekvés pozitív és egészséges vonatkozása az, hogy az ember elszántan törekszik, hogy minden tőle telhetőt megtegyen. Az eredményre való törekvés és a magas mércék felállítása önmagunk számára gyümölcsöző és egészséges jellemvonás lehet, viszont amikor az egész önértékelésünket arra alapozzuk, hogy mennyire vagyunk produktívak és sikeresek, amikor a kudarc egyszerűen nem megengedett számunkra, akkor a sikerre való törekvés zsarnokivá válik. És egyáltalán nem produktív. Kutatások arra engednek következtetni, hogy a perfekcionisták sokkal nagyobb mértékben vannak kitéve olyan kockázatoknak, mint az étkezési zavarok, a szorongás, a depresszió és más lelki problémák egész sora.
Ha tökéletesek lennénk, nem lennénk emberek – olyanok lennénk, mint Barbie és Ken, a műanyag babák, melyek jól mutatnak ugyan, de éppolyan élettelenek, mint egy darab fa. A lelkes, lüktető emberi élet állandó csodákat tár fel előttünk, s nem a makulátlan egyformaság statikus állapota. Az életnek ugyanúgy része a küzdelem és a kétségbeesés, mint az öröm és a dicsőség. A tökéletesség követelése olyan, mintha hátat fordítanánk a valós életnek, az emberi tapasztalás teljes tartományának. Szintén a tökéletlenség teszi lehetővé a fejlődést és a tanulást. Akár szeretjük, akár nem, leginkább abból tanulunk, ha jól elhasalunk, éppúgy, mint amikor járni tanultunk. A szüleink ezerszer is elmondhatják, hogy ne nyúljunk a forró kályhához, de csak azután értjük meg, miért nem olyan jó ötlet, ha egyszer megégettük magunkat. A kudarc nyújtotta tanulási lehetőségek tényleg segíteni tudnak az álmaink megvalósításában.
Megoldás: változtassuk meg a kritikus belső párbeszédet!
Az első lépés az önmagunkkal való bánásmód megváltoztatásában az, hogy észrevesszük, amikor kritizáljuk önmagunkat. Az is lehet – sokunknál így is van –, hogy az önbíráló hang olyan gyakran megjelenik, hogy már észre sem vesszük. Amikor csak rosszul érezzük magunkat valami miatt, gondoljuk át, mit mondtunk épp az előbb magunknak. Próbáljunk a lehető legpontosabban visszaemlékezni, szó szerint idézve a belső hangot. Pontosan milyen szavakat használunk, amikor kritizáljuk önmagunkat? Esetleg kulcsfontosságú kifejezéseket, melyek újra meg újra előjönnek? Milyen a hangnem, amelyet használunk: kíméletlen, rideg, dühös? Emlékeztet-e a múltunkból bárkire, aki kritikus volt velünk szemben? Szeretnénk nagyon jól megismerni a belső kritikust, és tudatosítani, amikor ez a bíráló tevékennyé válik bennünk. Amikor például megettünk fél doboz csokis kekszet, mond-e olyat a belső hang: „Olyan undorító vagy!”, „Megbetegítesz!”, és így tovább? Próbáljuk tisztán érzékelni, hogyan beszélünk magunkkal!
Tegyünk valódi erőfeszítést azért, hogy megszelídítsük az önbíráló hangot, de ezt inkább együttérzéssel, semmint ítélkezéssel tegyük (ne mondjuk például a belső kritikusnak azt, hogy „te kis rohadék!”). Inkább valami olyasmit: „Tudom, hogy próbálsz vigyázni rám, és olyan dolgokra rámutatni, amelyekben fejlődnöm kell, de a kíméletlen kritikád és ítélkezésed egyáltalán nem segít. Kérlek, ne legyél többé annyira kritikus, mert szükségtelen fájdalmat okozol vele!”
Formáljuk át a belső kritikus megfigyeléseit kedves, barátságos és pozitív módon! Ha nehéz kitalálnunk, milyen szavakat használjunk, talán elképzelhetjük, mit mondana nekünk ebben a helyzetben egy roppant együttérző barátunk. Segíthet, ha becéző szavakat használunk, melyek megerősítik a melegség és gondoskodás érzését, de csak ha természetesnek érezzük őket, és nem érzelgősnek. Mondhatunk például valami ilyesmit: „Drágám! Tudom, hogy megetted azt a sok kekszet, mert tényleg szomorú vagy, és azt gondoltad, az majd felvidít, de most még rosszabbul lettél, és nem érzed jól magad a bőrödben. Szeretném, ha boldog lennél. Miért nem mész el sétálni, hogy jobban legyél?” Az önmagunkhoz intézett támogató szavak mellett próbáljuk szelíden megcirógatni a kezünket vagy gyöngéden kezünkben tartani az arcunkat (amíg senki sem lát). Még ha először nehezünkre esik is kedves érzelmeket felidézni, a melegség testi gesztusaival rá tudunk kapcsolódni gondoskodó rendszerünkre, oxitocint szabadítva fel ezáltal, ami segít a biokémiai változásainkban. Fontos, hogy kedvesen kezdjünk el viselkedni, és a valódi melegség és gondoskodás érzése végül majd megjelenik.
