Volt egy kolléganőm az előző munkahelyemen. Elsőre nagyon kedves teremtésnek ismertem meg, de idővel ez a kedvesség annyira sok lett, hogy ha megláttam is borsódzott tőle a hátam. Mi a baj azzal, ha valaki nem goromba, hanem az ellenkezője?

Azzal semmi sem lenne, de az ember nem lehet mindig ennyire kedves. Sőt, negédes és túl alázatos. Szó szerint mindenkinek udvarolt. Emlékszem, amikor egy nyári nagy selejtezésben, a legrosszabb pólóban és rövidnadrágban tettem-vettem a munkahelyemen és ő jött hozzám valamiért. Zavarba ejtően ecsetelte ez a nő nekem, hogy milyen csinos vagyok és milyen jó az a nadrág-póló kombó, amit épp viselek. Az egész sántított, mert tényleg olyan darabok voltak rajtam, amelyeket nem sajnáltam, hogy poros, koszos lesz. Vagyis a legelnyűttebb, legszakadtabb darabokat vettem magamra, amelyek akár egyből a kukába is kerülhettek volna ahaleyett, hogy hazavigyem azokat kimosni. Egyszer még csak elfogadja ezt az ember. Abból indultam ki, hogy más a nézőpontunk és az igényünk. Aztán egy következő alkalommal megint belefutottam hasonlóba. Valamint megfigyeltem, hogy a más munkatársakkal való beszélgetései során is folyton dicsért mindenkit, szinte udvarolt nekik.

Kimondottan jól tud esni, ha észrevesznek rajtunk valami pozitívumot, szépséget, de a jóból is mert a sok. Van az a fajta kedveskedés, amely azonban inkább hézagpótlásként mondunk, vagy azért, hogy valakit meg ne bántsunk.

Kétségtelen, hogy én is a konfliktuskerülők közé tartozom (az más kérdés, hogy ez a kínos konfliktuskerülés hoz néha vitahelyzetbe is). Amennyire zavaró tud lenni az udvariatlanság, annyira probléma lehet a túlzott udvariaskodás is.

Szidhatom és utálhatom a negédes egykori munkatársamat, de rájöttem, hogy bennem is megvan az udvariasságnak az a formája, amely akár sok is lehet. Annyi önkritikám van, hogy talán ezzel mások agyára nem megyek (jelzem: talán!), de az biztos, hogy a saját életemet megnehezíti mindez.

A munkahelyi ünnepségek egy része svédasztalos megvendégelés formájában zajlott. A szabadszedéses módszer remek, de látva azokat a falánk, zsugori kollégákat, akik púposra szedték egy körrel a tányérjaikat (ilyen csak néhány volt, de az annál látványosabb), nálam kivágta a biztosítékot. Persze, én is szedek a tányéromra, de csak mértékkel. Egy ilyen eset láttán pedig volt, hogy úgy bepöccentem, hogy már csak dacból sem szedtem és ettem. (Később aztán magamon is mosolyogtam, hogy mennyire pancser vagyok, mert magammal babráltam ki, nem mással).

Aztán az is jellemző rám, hogy túl sokszor, néha indokolatlanul is bocsánatot kérek. Ez addig szép és jó, amíg ott a helye, de néha olyan alárendeltségi viszonyba helyezem saját magamat, ami alapján beskatulyázhatnak pipogyának, félénknek.

Legalább ennyiszer köszönök meg mindent. Egyszer elég, de én hálámat szeretném kifejezni és ezt túlzásba tudom vinni. Az érdekes az, hogy nemcsak szóban, hanem írásban is hajlamos vagyok erre. Ugyanígy a magyarázkodásra, ezért sok esetben tűnhet úgy, mintha mentegetőznék, pedig csak azt szeretném, hogy tisztán lássanak.

További érdekességekért kérjük, keressétek fel Facebook oldalunkat!