Képzeljük el, hogy munkába menet dugóba kerülünk, és egy hajléktalan úgy próbál némi pénzt szerezni tőlünk, hogy lemossa a szélvédőnket. Olyan erőszakos! – gondoljuk magunkban. – Nem tudok átmenni miatta a zöld lámpán, és el fogok késni. Különben is, valószínűleg csak italra és drogra kell neki a pénz. Talán ha nem veszek tudomást róla, békén fog hagyni. De őt ez nem zavarja. Ott ülünk az autónkban, és utáljuk, amíg lemossa a szélvédőnket. Bűntudatot érzünk, ha nem lökünk oda neki valamicske pénzt, és neheztelünk rá, ha mégis odalökünk valamennyit.
Majd egy szép napon mintha villám hasítana belénk. Ott állunk ugyanabban a dugóban, ugyanannál a lámpánál, és ott van ő is, mint mindig – a hajléktalan, a vödrével és az ablaktörlőjével. Mégis, valami ismeretlen okból ma másképp látjuk.Emberként tekintünk rá, és nem pusztán mint valami bosszantó dologra. Észrevesszük a szenvedését. Hogyan képes túlélni ezt? A legtöbb sofőr egyszerűen elhajtja. Ott áll a forgalomban, a kipufogógázt szívja egész nap, és biztosan nem sokat keres ezzel a munkával. Legalább megpróbál adni valamit a pénzért cserébe. Nehéz lehet, ha az ember egész álló nap csak ideges reakciókat vált ki másokból. Vajon mi történhetett vele? Hogyan került az utcára? Abban a pillanatban, hogy ezt az embert valóságos, szenvedő emberi lényként látjuk, a szívünk összekapcsolódik vele. Ahelyett, hogy szándékosan figyelmen kívül hagynánk, legnagyobb meglepetésünkre azt vesszük észre, hogy egy pillanatra elgondolkodunk azon, milyen nehéz élete lehet. Megindító a fájdalma, és heves vágyat érzünk, hogy valahogy segítsünk neki.
Az önmagunk iránti együttérzés lényegénél fogva ugyanilyen természetű. Először is arra van szükség, hogy megálljunk, és felismerjük saját szenvedésünket. Nem érinthet meg a saját fájdalmunk, ha el sem ismerjük a létezését. Természetesen időnként teljesen egyértelművé válik, és másra sem tudunk gondolni. Azonban többször, mint gondolnánk, nem ismerjük fel, amikor szenvedünk. Nyugati kultúránk azt sugallja, hogy minden helyzetben uralkodjunk magunkon. Azt tanítják nekünk, hogy nem szabad panaszkodnunk, csupán kitartanunk. Ha nehéz vagy stresszes helyzetben vagyunk, ritkán lépünk egyet hátra, hogy ráláthassunk, milyen keservesen is érezzük magunkat.
Egyszer-egyszer mindenki hibázik, ez az élet része. S ha ebbe belegondolunk, miért is kellene mást várnunk? Aláírtunk-e a születésünk előtt egy egyezményt, melyben ígéretet tettünk, hogy tökéletesek leszünk, hogy soha nem hibázunk, hogy az életünkben minden úgy fog történni, ahogy szeretnénk? Jaj, elnézést! Valami hibának kellett történnie. Aláírtam a „minden simán fog menni, amíg meg nem halok” szerződést. Beszélhetek a vezetőséggel, kérem? Ez képtelenség, a legtöbben mégis úgy teszünk, mintha valami szörnyű dolog történne, amikor kudarcot vallunk, vagy az életünk váratlan és nem kívánt fordulatot vesz.
Mi tehát a megoldás? Az, hogy teljes egészében hagyjunk fel önmagunk megítélésével és kiértékelésével. Az, hogy ne próbáljuk többé „jónak” vagy „rossznak ” bélyegezni magunkat, hanem egyszerűen, tiszta szívvel fogadjuk el önmagunkat. Bánjunk magunkkal ugyanazzal a kedvességgel, törődéssel és együttérzéssel, ahogy azt egy jó baráttal, sőt akár egy idegennel tennénk. Szomorú, de szinte nincs még egy olyan ember, akivel olyan rosszul bánnánk, mint önmagunkkal.
Gyakorlat az önegyüttérzés fejlesztésére: együtt érző képek használata
1. Üljünk le kényelmesen egy csendes helyen. Az első feladat az, hogy megteremtsük egy biztonságos hely képét. Ez lehet képzeletbeli vagy valós – bármilyen hely, mely elcsendesít, megnyugtat és ellazít bennünket: egy fehér homokos tengerpart, egy erdei tisztás, melynek közelében szarvasok legelésznek, a nagymamánk konyhája vagy egy olyan hely, ahol a pattogó tűz előtt ülünk. Lelki szemeink előtt próbáljuk ténylegesen látni ezt a helyet. Milyen színek jellemzik? Milyen világos van? Milyenek a hangok vagy a szagok? Ha bármikor nyugtalannak vagy bizonytalannak érezzük magunkat az önmagunk iránti együttérzés felé vezető úton, előhívhatjuk a biztonságos hely képét, hogy segítsen megnyugodni és lecsillapodni.
2. A következő feladat egy eszményien gondoskodó és együttérző alak képének megteremtése, olyasvalakié, aki megtestesíti számunkra a bölcsességet, az erőt, a melegséget és az ítélkezéstől mentes elfogadást. Van, akinek ez egy ismert vallási alak lesz, mint Krisztus vagy a Buddha, másoknak pedig olyasvalaki, akit a múltjukból ismertek, és aki nagyon együttérző volt velük, például egy kedves nagynénjük vagy kedvenc tanáruk. Megint másoknak lehet egy kedves állatka, egy teljesen képzeletbeli lény vagy akár egy absztrakt kép, mint a fehér fény. Próbáljuk olyan élénken magunk előtt látni a képet, amennyire csak tudjuk, a lehető legtöbb érzékszervet bevonva a feladatba.
3. Ha valamilyen módon szenvedünk éppen, gondoljunk azokra a bölcs és törődő dolgokra, amelyet ez az idealizált együttérző forrás mondana nekünk, hogy megvigasztaljon. Milyen lenne a hangja? Milyen érzéseket közvetítene a hanghordozása? Ha kissé dermedtnek vagy zárkózottnak érezzük magunkat, csak hagyjuk, hadd élvezzük eszményi képünk együttérző jelenlétét egyszerűen azáltal, hogy megengedjük magunknak, hogy ott legyen.
4. Most engedjük el az együttérző képet, vegyünk néhány mély lélegzetet, és üljünk csendesen tovább, azt a kellemes és könnyű érzést ízlelgetve, melyet az elménkben és a testünkben előidéztünk. Legyünk tudatában, hogy ha bármikor együttérzést szeretnénk kialakítani önmagunk iránt, kiindulásként használhatjuk ezt a képet, megengedve önmagunknak, hogy részesüljünk a kedvesség ajándékában.
