Tovatűnt már a zöldellő Nyár, az égre bíbort fúj a szél. Forog a kör, s a festőművész, a jó, öreg Ősz, visszatér. Palettáján, megannyi színből,hangulatból, élményt kever.A természetben a sokszínűség,a tél előtt, életre kel.

Miért szoktunk hazudni? Sok okunk lehet rá: így próbáljuk megúszni tetteink következményeit; így próbáljuk elkerülni, hogy tartozásainkat megfizessük; hamis képet akarunk festeni magunkról, meg akarunk győzni másokat, hogy mások vagyunk, mint valójában. Csakhogy ez nem működik.

Egy napon a kereső úgy érezte, hogy Kammir városába kell mennie.  Már régen megtanulta, hogy szigorúan követnie kell az ismeretlenből, a bensőjéből származó előérzeteit, úgyhogy mindent hátrahagyva el is indult. Két álló nap gyalogolt poros utakon, mire megpillantotta a távolban Kammir városát. Nem sokkal azelőtt, hogy elérte a város szélét, a gyalogút jobb oldalán egy domboldalra lett figyelmes. Üde, zöld színben pompázott fák, madarak, gyönyörű virágok tarkították; alacsony, lakkozott léckerítés övezte. Bronzfényben csillogó kiskapu csábította hogy belépjen.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagy király. Birodalma olyan hatalmas volt, hogy lassan már tényleg csak egy király élt a Földön, mindenki más az ő alattvalója volt. Azt gondolnánk, hogy az ilyen gazdagsággal megáldott ember a legboldogabb az ég alatt, de mesénk királya nem érezte így.Hiába volt a sok kincs, az ezernyi feleség, a „gondtalan” élet ígéretes reménye, a királyt különös betegség gyötörte. Nem testi kínok miatt volt elkeseredve, vagy gyógyíthatatlan kór fertőzte volna meg, hanem lelkét hánykolta különös természete.

Mikor átadjuk magunkat, az idő nyomása megszűnik. Hiszen a frusztráció éppen abból adódik, hogy azonnal akarunk valamit, ahelyett, hogy hagynának, hogy a természete szerint a maga idejében megtörténjen. A türelem az elengedés önkéntelen velejárója, és mindnyájan tudhatjuk, hogy a türelmes emberekkel milyen könnyű kijönni. Valamint azt is megfigyelhetjük, hogy általában a türelmes emberek végül megkapják amit akarnak.